Liliom a Vígben

Molnár Ferenc Liliom című drámáját nem most láttam előszőr színpadon, hanem 2014. június 19-én, pont a születésnapomon a Thália Színházban, Csányi Sándor és Schell Judit főszereplésével. Akkor egy könnyed, mégis a mű mondanivalóját tekintve szomorú, de a problémát a gyökerénél fogva bemutató előadást vittek színpadra. Bevallom őszintén, hogy Csányi Sándor játékáért nem rajongtam, szerintem a szerepét túljátszotta. A díszlet, a szereposztás, a jelmezek azonban kiválóak voltak. Éppen emiatt is kíváncsian vártam, hogy a Vígszínház rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila hogyan jeleníti meg ezt a nem túl vidám történetet.

A 2018. december 15-én bemutatott színmű nem vonzza a közönséget. Ezt jegyvásárláskor még nem láttam, viszont egy-két nappal az előadás előtt ránéztem, van-e szabad hely. Meglepődve tapasztaltam, hogy temérdek jegyet lehet még rá kapni. Akkor már kezdtem gyanakodni. Itt valamit nagyon elrontottak, vagy még mindig nem elég befogadó Budapest közönsége a Vígszínház modern megjelenítésére?

Valószínű én sem vagyok az. Amikor elindítottam ezt a blogot, reméltem és célul tűztem ki, nem leszek kritikus, nem fogok lehúzni semmit, akkor inkább nem írok róla. Emellett viszont most nem tudok és nem is akarok elmenni. Molnár Ferenc a magyar drámatörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, darabjai sikeresek voltak régen és ma is. A rendezés sikerülhet nagyon jól is, de borzalmasan el is lehet rontani. Na a Vígszínházban ifj. Vidnyánszky Attilának az utóbbit sikerült. A történet adott, ezen nincs mit változtatni, de olyan eszközöket alkalmazott, amivel nem tudok azonosulni.

A történet maga 1909-ben született a drámaíró tollából. Liliom, a ligeti hintáslegény egy tavaszi vasárnapon találkozik Zeller Júlia mindenessel. Julit a körhinta tulajdonosnője kitiltja a hintáról, mert állítólag erkölcstelenül viselkedett. Liliom megvédi a lányt, és ezért kirúgják az állásából; Juli vele marad, pedig ha nem ér haza időben, őt is elbocsátják. (Hozzáteszem, ez utóbbi a Vígszínház előadásából nem derül ki. Csökönyösen, dacosan, Julika ott marad Liliommal.) Az estébe forduló szürkületben, egy félreeső padon együtt hallgatnak arról, amire nincsenek szavaik. És együtt kezdenek másnap új életet, pénz nélkül, lakás nélkül, munka nélkül, jövő nélkül. Ragyogó, akácvirág-illatú szerelmük azonban fényét veszti a külvárosi hétköznapok nélkülözésében, és sorsuk megállíthatatlanul sodorja őket a tragikus vég felé.

A Víg színpadán az akácfás városligeti padon történik még valami: rendőrök jelennek meg fenyegetően. Liliomot tolvaj gazemberként állítják be, de ennek ellenére a lány mégis vele marad, bár már ekkor is láttatja a rendező, hogy a férfi erőszakos és rosszéletű. Az első felvonás - hűen a dráma eredeti mondanivalójához - elmeséli, miként lesz ebből az előadásból igazán tragédia és Liliom, aki a darab elején sem volt éppen feddhetetlen, hogyan válik a „szükség” által majdnem gyilkossá és bűnözővé. Amikor kiderül, hogy Julika gyermeket vár, a rendező 4-5x megismétli, eljátszatja a jelenet szereplőivel azt. Kérdezem én, hogy miért? Értelmetlen, időhúzás, ami inkább idegesítő, mint a darab igazi mondanivalója szempontjából releváns elem. Aztán az első felvonás végén angyalokat látunk, egyik repül, a többiek össze-vissza járkálnak, értelmetlen zagyvaság és katyvasz kerekedik hirtelen a színpadon. És a szünetet egy tábla felmutatásával jelzi a paddal az égbe emelkedő angyal (?), hogy ideje felállni és kimenni. Sőt, amikor a közönség nem mozdul, mert megdöbben a látottaktól, még enyhén kellemetlenül közli is, hogy „mit vártok? Menjetek már ki szünetre!” Csodálatos, mondhatom. Még fel is szólít, hogy menjek már ki a nézőtérről. És ha nem szeretnék? Meg amúgy is?! A szünetben repkedő angyal az égben (kötélen felhúzva a nézőtér fölé), a színpad közepén vacsorázó társával (az angyali kar jegyzője levest falatozik egy asztalnál), egy-ketten angyalszárnnyal felruházott statiszta a nézők között lófrál, miközben a technikus kollégák próbálnak rendet tenni a következő felvonás előtt. Dió és talán kavics (messziről utóbbit nem tudtam kivenni) szanaszét a deszkákon? Milyen jelentést tulajdonított ezeknek az apróságoknak a rendező? Mert az eredeti darabhoz és Molnár Ferenc mondanivalójához csekély köze van, azt biztosan állítom. Egy szó, mint száz, érthetetlen katyvasz az egész.

A második felvonás szánalmasabb, mint az első. A szünet alatt a nézőtér felett „repkedő” (lebegő) angyal cipője talpán egy előre ráfestett felirat jelzi, hogy második felvonás. A lámpák tizenöt-húsz percen keresztül megvilágítanak mindent, és nem kapcsolják le, hogy jobban lássuk. (A felvonás maximum 40 perc lehetett, de örökkévalóságnak tűnt, mire vége lett.) Időközben a hangosító is felébredt, mert az első felvonás alig hallhatósága után most az első megszólaló őrjöng. Persze nem szándékosan, csak valamit sikerült még ezzel is elbénázniuk

A második felvonás tehát az angyali ítélőszék előtt kezdődik. Egy építkezésen használható mobil emelőeszközzel emelkedik fel és le Isten (?), hogy Liliommal szót értsen mint bíró (?). Azért ennyi kérdőjel, mert nem jön át egyértelműen, hogy mit is akart a rendező. Arról nem is beszélve, hogy a felvonás tele van sallanggal és időhúzással, majd nagyon gyorsan vége is lesz. Igazából nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Mert néha annyira elképzelhetetlenül szürreális, amit a színpadon látunk, hogy inkább csak fogom a fejem, és hatalmas sóhajtással arra gondolok, szegény Molnár Ferenc, jobb, hogy ezt nem látja.

Nem vagyok "Vidnyánszky-ellenes”. Szeretem az elvont és modern darabokat is. Szeretem, amikor elgondolkoztató, és „arcon csapó” egy-egy történet és megjelenítés. De ez az előadás annál, hogy az életemből elvett közel három órát, nem adott többet számomra. A szünetben többen ott is hagyták. Régen álltam fel és mentem haza szünetben, és most is csak azért nem tettem, mert akkor hogyan fogalmazhatnék meg véleményt valamiről, amit nem is láttam? De sajnálom rá utólag az időt. Az egyetlen jó dolog ebben az előadásban a társaságom volt, akivel mentem.