József Attila bőrébe bújva

Nehéz elvonatkoztatni egy látott műtől, ha ugyanazt a témát dolgozza fel, de mégis teljesen más műfajban. Az Én József Attila musicalt látva a Madách Színházban ez nem is sikerült most egészen. Tavaly tavasszal volt szerencsém a Pesti Színházban Vecsei H. Miklós egyszemélyes előadásában megnézni a Mondjad, Atikámat! Mi a közös bennük? Ahogy a címből is következtetni lehet, mind a kettő József Attila életét dolgozza fel. És a különbségek? Erről fog szólni ez a mostani bejegyzés.

Mondjad, Atikám!

Elképesztő, utánozhatatlan, egyedülálló, hamisíthatatlan, libabőr, döbbenet, mélység és magasság. Ezek az érzések és gondolatok jutnak először eszembe, ha az előadásra emlékezek. Elég közel ültünk ahhoz, hogy az összes érzelmet Vecsei arcán közelről lássuk. A történet József Attila életét mutatja be. Korai gyermekéveire emlékezik és a nehézségekre, amiből egész életében kijutott. Szerelmes természetére, mert nem volt olyan, hogy vagy ne lett volna szerelmes, vagy ne gyötrődött volna amiatt, mert viszonzatlan maradt rajongása. Őrület és téboly, ami végül úrrá lesz rajta és bánatában – feltételezhetően – véget vet önnön életének. Prózai mű, amiben Vecsei H. Miklós olyan átéléssel mondja József Attilát, amilyet még soha sem hallottam. Meghatározó és felejthetetlen élmény. Ez az a darab, amire azt mondom, hogy mindenkinek látnia kellene. Hogy hogyan lehet ennyire hitelesen és jól előadni az egyik – ha nem a legnagyobb – magyar költőnk életét és verseit? Mi kell ahhoz, hogy bele tudjon valaki bújni ennek a szegény, nyomorúságos és szerencsétlen embernek az életébe? Szerintem legfőképpen alázat. Azonosulni akarás és hit. Kérdezhetitek, a hitnek mégis mi köze ehhez az egésznek? Anélkül, hogy valaki ne hinne abban, amiért dolgozik, amit színpadra akar vinni, szívét lelkét belevinni, ilyen játékot nem lehet csinálni. Úgy hiszem, hogy Vecseiben megvan mindez a képesség és - sztársága ellenére – szerénység, amivel olyan művet tudod alkotni, amiről még hosszú éveken át beszélni fogunk.

 

Én, József Attila a Madách Színházban

Az Én, József Attila című musical újdonságnak számított. Musicalt írni József Attila életéből és verseiből annyira meglepő, de mégis kézenfekvő, hogy a szerzőpáros nem véletlenül nyerte meg és valósíthatta meg a Madách színi pályázatát. Vizy Márton megzenésített József Attila versei csak úgy a fülünkbe másznak, míg Tóth Dávid Ágoston szövegkönyve kerek, egész ívet ad a darabnak. Szirtes Tamás és Szente Vajk rendezésében megvalósítva pedig a színpad képe az egész előadás alatt vigasztal minket a hallottak miatt. Ahogy olvasom a színház által kiadott kiadványban a szerzőpárost, hogy mennyire remek szereposztással dolgoztak Szirtes tanár úrék, elgondolkozom, bennem van-e a hiba, és én vagyok túl finnyás és kritikus. Amit én láttam, abban Nagy Sándor játszotta József Attilát. Nem mondanám éppen sugárnak, sem vékonynak – semmi gond az alkatával egy másik szerepben – és erőteljesnek sem. Számomra József Attila, vékony a sok éhezéstől, egy különc zseni, egy örök szerelmes, lázadó és őrült, agresszív figura. Ahogy kezdtem ezt a bejegyzést, nagyon nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy a Mondjad, Atikám!-at előbb láttam. Mégis végig próbáltam a művet önön jelentőségében, színpadképében, történetében szemlélni. Nagy Sándornak mentségeket kerestem. Biztos aznap már a második előadást játsszák és a hangszálait azért érzem ennyire gyengének és erőtlennek, vagy meg van fázva és elkapott valami nyavaját, amiből még nem lábalt ki. De valahogy ez olyannyira nem hagyott nyugodni, hogy még aznap éjjel rákerestem a darab zenéjére és megállapítottam, sajnos nem tudok elég kifogást gyártani a részére. Posta Viktor a darab másik József Attilája. Az internetes kiírás szerint neki kellett volna játszani aznap este a főszerepet. Csalódás, hogy nem vele hallhattam. Kíváncsi lennék az ő előadására. A történetben számomra az első jelenet túl csöpögős és nyálasra sikerült azzal a sok csókkal, amelyet Muri Enikő (Vágó Márta a költő szerelme) és Nagy Sándor megejtenek. És amikor „megőrül” József Attila, annyira erőltetnek éreztem a főszereplő játékát, hogy már-már szerettem volna elhinni neki ahogyan szenved. Egy szó, mint száz, Nagy Sándor szerintem nem József Attilának való. Sok szerepben kiváló színész, de sem alkatilag, sem hangszínileg nem tartom ebben a darabban jónak. 

A darab végére mégis sikerült elvonatkoztatnom a Mondjad, Atikámtól! A dramaturgia miatt és a műfaji különbségek okán is. A jelenetek, a táncok, a színpadkép és fülbemászó dalok különlegessé teszik az Én, József Attilát. Mind a két előadás a maga nemében egyedülálló. Egy könnyedebb, befogadhatóbb musical és egy nehezebb, drámaibb prózai mű, ami ugyanannak a zseninek az életét dolgozzák fel. Ha mégis összehasonlítom a kettőt az a színészi játék, vagy a játék hiányából adódik. Míg az előbbinél egy rendkívül tehetséges művészt látunk, addig az utóbbi esetében egy erre a szerepre kevéssé alkalmas valakit. Sajnálom, mert amúgy mind a két színészt nagyon kedvelem, de most a képzeletbeli ringben, ezt a menetet Vecsei H. Miklós nyerte.

Zárásképpen kellemes vizekre evezve hallgassátok meg Posta Viktor előadásában az Áldalak búval, vigalommal című József Attila vers megzenésített változatát.

JÓZSEF ATTILA: ÁLDALAK BÚVAL, VIGALOMMAL

Áldalak búval, vigalommal,

féltelek szeretnivalómmal,

őrizlek kérő tenyerekkel:

buzaföldekkel, fellegekkel.

Topogásod muzsikás romlás,

falam ellened örök omlás,

düledék-árnyán ringatózom,

leheletedbe burkolózom.

Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,

szivemhez szívvel keveredsz-e, -

látlak, hallak és énekellek,

Istennek tégedet felellek.

Hajnalban nyujtózik az erdő,

ezer ölelő karja megnő,

az égről a fényt leszakítja,

szerelmes szivére borítja.